Interjú Sanyi atyával

Augusztus 1-jével új káplán kezdte meg szolgálatát közöttünk. Kicsit már ismertük őt, hisz kispapként járt nálunk gyakorlaton.

Mit mondasz magadról, honnan jösz?
Közvetlenül Szentendréről érkeztem, de időben kicsit távolabbról Pestújhely és Újpalota az a vidék, ahol fölnőttem, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Szüleim egyedüli gyermeke vagyok. Talán már többen tudják, hogy szüleim siketek. Egyszer egy volt osztályfőnököm fogalmazta meg: Sanyi, te a csend világából jössz. Nagyon találó mondat volt, mert otthon nálunk nem a hangoké az elsődleges szerep, hanem a jeleké, mozdulatoké; jelnyelven, hang nélkül beszélgetünk egymással.

Mit hívsz anyanyelvednek?
Jó kérdés! A magyart mondanám anyanyelvemnek. A jelnyelv a második.

Előbb használtad a jelnyelvet? Hogyan alakult ez nálad? Hogyan tanultál meg beszélni?
Családi elbeszélésekből tudom, hogy beszélni úgy tanultam meg, hogy sok halló rokonunk jött látogatóba: nagyszüleim, nagynéném, keresztszüleim. Őket hallgattam. Nagyon korán kerültem bölcsödébe is, hogy minél többet legyek halló közösségben. A jelnyelv tanulása párhuzamosan ment mindezek mellett.

Az az érdekes, hogy te a legintimebb közösségben használtad a jelnyelvt. Nekünk, kívülállóknak úgy tűnik, hogy ez egy nagyon egyszerű nyelv, egyszerű fogalmakkal operál, nehéz elképzelni, hogy ezen árnyaltan lehet fogalmazni. Ez valóban egy önálló nyelv?
Igen, a magyar törvények is elismerik már önálló nyelvként. A vizualitáson alapul. A dolgok lényegét igyekszik megragadni és azt láttatni. Minden országnak megvan a saját jelkincse, de azért a siketek külföldön sokkal könnyebben és gyorsabban megtalálják a „hangot” egymással.

Később iskolában fogalmazásban, a magad kifejezésében jelentett valamilyen nehézséget?
Különösebb akadályt, nehézséget nem jelentett az iskolában. Alapvetően nem vagyok egy harsány ember, nem én voltam a társaság középpontja. Valószínűleg ezt a csendességet otthonról is hoztam.

Viszont ebből eszköz lett: a siketek lelkipásztori gondozásának felelőse is lettél.
Igen, így van. Augusztus 1-jétől kaptam meg ezt a feladatot, küldetést amellett, hogy itt vagyok veletek. Ez egy új kihívás, új lehetőség, amivel igyekszem élni. Igyekszem figyelni az idők jeleit: hogy Isten mire hív ezzel kapcsolatban. Különleges feladatnak gondolom azt, hogy miként tehetjük láthatóvá azt, amit hallunk. Az örömhír hogyan válhat láthatóvá? Ha a hit, hallásból fakad, ahogy Szent Pál mondja, hogyan juthatnak el a hitre azok, akik nem hallanak? A jelnyelv: láttatni a dolgokat láttatni a láthatatlant. A szimbólumok, képek, gesztusok sokat segíthetnek. A liturgiánk nagyon kifejező, és sokszor szavak nélkül is érthető. Óriási lehetőség mindannyiunk számára.

Tehát lehet jelnyelven misézni is, gyóntatni is?
Igen. Van egy siket közösség, akiknek szoktam időközönként misézni. Újra meg újra érdemes rápillantani arra, hogyan lehet úgy „beszélni” az evangéliumról, hogy közelebb érjen hozzájuk az üzenet. Ez zajlik éppen most. A közös gondolkodás jegyében első körben meghallgatom őket, hogy nekik mi a jó, mi a fontos, mi segít a megértéshez. Egészen praktikus, apró dolgokról is szó van, hogy jobb-e, ha felállok egy dobogóra, ha kivetítjük a miseszöveget, megfelelő-e a világítás, nincs-e lényeges rész takarásban jeleléskor stb. A jelnyelvnél ugyanis sok jelentéssel bíró mozdulat, arckifejezés van, amit tisztán kell látni.

A csend világából a gyerekkor egyéb vonatkozásaira is térjünk át: milyen közösség határozta meg?
A pestújhelyi közösség egy nagyon fontos része az életemnek. Molnár Béla atya volt akkoriban a plébános. A gitáros énekkar jelentette számomra kezdetben a közösséget. Ebben szolgáltam és az oltár mellett is, ministránsként. Hittantáborokat is szerveztünk. Ahogy növekedtem, ezekben egyre több feladatot vállaltam, mint segítő, majd csoportvezető. Később a nagyobb közösség életébe is egyre jobban bekapcsolódtam: ministránsvezető, egyháztanácstag, majd lelkipásztori munkatárs is lettem. Hálás vagyok Béla atya bizalmáért és támogatásért. Második otthonommá vált a plébánia. Meg is kaptam otthon, hogy sokat járok a plébániára. „Ugye nem akarsz pap lenni?” – hangzott el a kérdés, de mondtam akkor, hogy „nem, nem, nem”…

A szemináriumig is elkísért ez a közösség?
Igen. A gimnáziumi évek alatt nyaranta biciklivel bejártuk az országot. Azóta is nagyon szeretek biciklizni – bár mostanában elég kevéssé jutott idő rá.

És aztán jött az egyetem, de még nem a teológia...
A gimnáziumi évek alatt egészen egyértelmű volt számomra, hogy merre is szeretnék továbbmenni. Ornitológus akartam lenni. A természet világa már egészen kis koromtól kezdve csodálattal tölt el. Gyerekkorom nyarait nagyszüleimnél, a Velencei-tó közelében töltöttem. Gyakran jártam az erdőket, mezőket távcsővel a nyakamban, és kémleltem az eget madarak után kutatva. Különösen a ragadozó madarakat néztem nagy ámulattal, ahogy keringenek a mezők fölött. Ennek a bűvöletében döntöttem úgy, hogy biológus szeretnék lenni. Az ELTE-n kezdtem meg a tanulmányaimat. Ekkor kinyílt számomra a világ. Ahogy egyre jobban elmélyedtünk a tudományos ismeretekben, kérdések sokasága fogalmazódott meg bennem a világgal és önmagammal kapcsolatban. Ez a sok tudás mind mire való? Mi végre vagyok a világban? Hol a helyem? Mi az én küldetésem? Jártam hittanra, lelkesen ministráltam is, de – Szent Pál szavaival élve – még „úgy gondolkodtam, mint a gyermek”. A kérdések, a válaszok keresése sokszor le-foglalták erőimet. A nehézségek közepette is mindig számíthattam a barátaimra, akik mellettem álltak. Szeretetükkel támogattak, hogy „lesz még erő, lábra állni”. Rajtuk keresztül megsejthettem valamit abból, hogy „az Isten ott áll a hátam mögött”.
 Egy meghatározó személye az életemnek Mékli Attila, aki éppen akkor került káplánként Pestújhelyre, amikor kitárult előttem a világ. Prédikációi, a dolgokhoz való hozzáállása, a vele való beszélgetések egy addig soha nem látott horizontot tártak fel előttem. Felkeltette az érdeklődésemet a Lélek dolgai iránt. A számomra teljesen új látásmódja az evangéliumból forrásozott. Hozzáállása sarkallt arra, hogy tudatosabban is keressem, ki az az Isten, akinek én szolgálok az oltár körül.

Ez az egyetemi évek alatt volt. És utána dolgoztál is biológusként? Mi volt a szakterületed?
Igen, dolgoztam, egy évet. Az érdeklődésem már a képzés alatt a madarakról az ember felé fordult. Az idegtudományi szakiránynál állapodtam meg. Egy sajátos területtel, a cochleáris implantációval kezdtem el részletesebben is foglalkozni. Ez egy hallásjavító műtéti eljárás, amely több tudományterület metszéspontjában áll. Kisgyermekek hallásfejlődését vizsgáltam. Később ezt a témát nem vittem tovább, mert a diploma után adódott egy lehetőség, hogy munkába álljak, és már akkor bennem volt, hogy talán nem ez az én utam. Egy élelmiszerbiztonsági igazgatóságnál helyezkedtem el, és élelmiszer-mikrobiológiával foglalkoztam. Elköltöztem otthonról. Ez volt az alkalmas idő, hogy letisztuljanak bennem a dolgok.
 
Az útkeresésemben a jezsuitáknak és a jezsuita lelkiségnek nagyon sokat köszönhetek. Lenyűgözött a munkásságuk, a történelmük, a világhoz való viszonyuk. Az, hogy otthon vannak a tudomány világában és az Isten dolgaiban egyaránt. Jó néhány lelkigyakorlaton vettem részt Dobogókőn. Ezeken keresztül mélyült el, vált érettebbé a hitem. Egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton erősödött meg bennem, hogy igent mondjak az Úr hívására. Volt egy nagyon szép elmélkedés, amit azóta is őrzök a szívemben – Szent Ignác egyik elmélkedése, Krisztus király felhívása: „Az az akaratom, hogy meghódítsam a világot a szeretetre, hogy legyőzzem a bűnt, a gyűlöletet és a halált, hogy legyőzzem mindazt, ami az emberiséget elválasztja Istentől. Aki csatlakozni akar hozzám ebben a küldetésben, annak késznek kell lennie velem együtt dolgozni, hogy így, a szenvedésemben való követés által követhessen dicsőségemben is.” Amikor azt olvastam, hogy meghódítani a világot a szeretetre, úgy éreztem, hogy ezért érdemes élni és munkálkodni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék ebben a küldetésben részt venni, Jézushoz csatlakozni, őt szorosabban követni, papként szolgálni.
 
És onnan egyenes volt az út?
Amikor ez megszületett bennem, és igent mondtam, az a sok háborgás, ami addig bennem volt, elcsendesült. Beadtam a jelentkezésemet Bíboros úrhoz. Ő elfogadta, és Esztergomba küldött. Ott töltöttem 6 szép évet a szemináriumban.

Mik a meghatározó emlékek a szemináriumból?
Nagyon szívesen emlékszem vissza a szemináriumi kápolnában töltött időkre, közös imádságokra, csöndes szentségimádásokra, az évfolyamommal együtt töltött időre, a sok nevetésre. Együtt készültünk egy küldetésre, sok minden összekötött bennünket. Mindenkinek dolgoznia kellett a fejlődésén, de a közös imádságok sokat adtak ehhez.

Ezután elérkezett a papság. Van jelmondatod?
Igen: „Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27) Ez abból a jelenetből való, amikor Jézus a vízen járva közeledik a tanítványokhoz. Azok megrémülnek, mert azt hiszik, kísértetet látnak. Nyugtatni és bátorítani akarja őket. Ekkor hangzik el ez a mondat. Egyfelől azért is választottam ezt jelmondatomnak, hogy Jézus szavai az életem viharosabb idejében nekem is bátorításul szóljanak, és emlékeztessenek az ő szerető jelenlétére. Másfelől pedig azért, hogy erre emlékeztessek másokat is. Érde-mes bízni az Úrban, az Ő szeretetében. Az Ő szeretetét nem veszíthetjük el soha!
Ő az, aki van, aki minden körülmények között jelen van és velünk van. Ezért nem kell félnünk! Az Ő mindenütt felcsillanó jelenlétét érdemes keresnünk és kapcsolatban lennünk. Kapcsolatban lenni Ővele, az emberekkel és önmagunkkal. Ezt próbálom élni botladozva, és ezt igyekszem közvetíteni is a magam néha ügyetlen módján…

Két év Szentendre.
2016-ban szenteltek pappá Esztergomban. Papi életem elején Keresztelő Szent János alakja különös módon is elkísért. A pestújhelyi plébánia, ahonnan indultam, Keresztelő Szent János oltalma alatt áll. Ahová pedig érkeztem – Szentendrére -, szintén. És még egy ráadás: amikor elsőként kézhez kaptam a dispozíciós levelet, Keresztelő Szent János napja volt…
Szentendre egy gyönyörű ékszerdoboz a Duna partján. Sok nagyszerű embert és családot ismertem meg ezalatt a két év alatt. Szolgálatom fókuszában a Szent András Általános Iskola állt. A hitoktatásba kapcsolódtam be, rázódtam bele. Az első év valóban belerázódás volt, mert korábban nem volt tanítási tapasztalatom. Az iskolai élet örömeit, kihívásait egészen közelről ismerhettem meg.
Sokféle közösség tartozik a plébániához: cserkészet, bogár, regnum, házas közösségek, ministránsok, apukák köre. Igyekeztem kapcsolódni hozzájuk, ahol és amikor csak tudtam.

Mi volt ennek az első két papi évnek a legnagyobb ajándéka számodra?
A találkozások, amik sokszor váratlanok voltak, és egy-egy ilyenből nagyon szép ismeretség, barátság alakult ki. A 9-es mise volt a családosoké. A gyerekekkel mise után cukrászdába mentünk, míg ők válogattak mindenféle finomságot, mi felnőttek beszélgettünk.
Volt egy 24 órás szentségimádás az iskolában, ami nemcsak a szervezőknek, hanem a diákoknak is óriási élmény volt. A kalandos osztálykirándulások, az iskolában tartott keresztutak. A tizenkéthetes szentségimádás iskolája a templomban…

Milyen emléked maradt arról, amikor itt voltál nálunk gyakorlaton kispapként?
Akkor első éves voltam, s amikor meghallottam a hírt, hogy idekerülök, nagyon meglepődtem. Emlékszem, hihetetlenül izgultam a 10-es nagymisén a tanúságtéte-kor. Rátok, fiatalokra is nagyon jó szívvel emlékezem.
A családos tábor az ámulatomat fokozta, ahogy 150-en voltunk együtt, a na-gyon jó hangulatú családi játék a profi szervezésével, sok-sok nevetéssel, kreatív feladatokkal, élénken bennem vannak.

Amikor eljöttél Szentendréről, könnyített-e a szíveden, hogy kicsit ismerős helyre jössz?
Igen, azért az sokat segített, hogy jó néhány családot ismertem már.

Ki a kedvenc szented?
Loyolai Szent Ignác, Bosco Szent János és Kalkuttai Szent Teréz.

Van-e kedvenc ünneped?
Húsvét szent három napja gazdagságával és szépségével.

Mit csinálsz kikapcsolódásként, ha van egy kis időd?
Kirándulok – az erdőt, magasabb hegyeket nagyon szeretem. Egy kis lelkigyakorlattal felér, ha a ter-mészetben lehetek. Biciklizni is szeretek, barátokkal találkozni, beszélgetni.

Nálunk van egy hagyománya a szombati focinak. Szeretsz focizni?
A ministránsfiúk is kérdezték már: igen, szeretek, a szemináriumban is fociztam, bár nem vagyok egy nagy játékos. Sőt már azt is kérdezték a fiúk, hogy melyik NB I-es csapatnak szurkolok: a Fradinak, otthonról hozom ezt magammal.

Mit olvasol szívesen?
Most végzem a lelkigondozói képzést. Ez egy kicsit behatárolja az olvasmányait; a szakirodalmat próbálom megismerni. A lelkiségi irodalmat szeretem amúgy különösen.

A szemináriumban mit szerettél a legjobban tanulni, mi volt a legizgalmasabb?
Izgalmas volt több dogmatika óra, a filozófiából az antropológia. 

Hallgatsz zenét?
Igen. Szeretem a bluest, rockot, keresztény könnyűzenét, van egy ír csapat a Rend Collective, akiket nem rég fedeztem fel, és nagyon kedvelek. A régi klasszikusokat Queen, Guns and Roses és a komoly zenét is szívesen hallgatom, Beethoven IX. szimfóniája különösen is kedves.

Hogyhogy megnövesztetted a hajadat?
Az egyetem alatt lett hosszú, és jól éreztem vele magam. A szeminárium alatt rövid volt a hajam, de az utóbbi időben megint megnőtt. Nincs mögötte semmi extra, jól érzem így magam a bőrömben.

Szüleidet milyen gyakran látogatod, vagy inkább ők jönnek hozzád?
Eddig havonta meg tudtam látogatni őket. Most, hogy Budapestre kerültem, gyakrabban lesz rá mód, aminek örülnek is nagyon.

Ők megbékéltek azzal, hogy pap lettél?
Az eleje nem volt egyszerű nekik az egykeségem miatt, de most már örülnek és támogatnak.

Van-e kedvenc ételed?
A húslevest nagyon szeretem, és persze a rántott húst is. Szeretem még az olasz ízeket.

Ha elutazhatnál akárhova két hétre, mit választanál?
Felosztanám a két hetet: néhány napot Párizsban és környékén töltenék, és egy gótikus körtúrát tennék, mert nagyon szeretem a gótikus építészetet. Ezért egy neogót templomban szolgálnom külön ajándék nekem. Aztán szívesen túráznék a magas Tátrában. És akkor mondjuk a második héten spanyol földre mennék, Ignác és Avilai Teréz nyomdokain járva.

A szerzetesség nem fordult meg a fejében?
Volt idő, amikor komolyan mérlegre tettem, hogy jezsuitának hív-e az Úr. De a megkülönböztetési folyamatban világi papnak éreztem a hívását.

Mit mondanál a Szentatyának, ha lenne vele egy perced négyszemközt?
Azt, hogy nagyon hálás vagyok neki, hogy ennyire éli az evangéliumot, és hogy ennyire odalép az emberekhez, s hogy ez a közvetlensége, nyíltsága mennyire jó. Nekem az ő alakja nagyon pozitív és inspiráló, hogy idősen is tele van energiával, lendülettel.

Van kedves szenténeked?
Jézus életem, erőm, békém

Fohászod?
A magyarszéki kármelita nővéreknél hallottam egy gyönyörű reggeli imádságot, az optyinai sztarecek imáját. Szépen összefoglalja, hogyan álljunk a naphoz, az új kihívásokhoz, hogy tegyük az Isten elé, hogy fogadjuk.